- Tehát az őszinteség. Van néhány olyan kérdés, amelyben érzékletesen megragadható az ember nembelisége (ember mivolta). Ezek közé tartozik az őszinteség minduntalan visszatérő problémája. Az ember ugyanis egyszerre biológiai lény, hiszen - mint minden élőlény - mindannyian megszületünk, fejlődünk, szaporodunk, megöregszünk és meghalunk. Másrészt az ember gondolkodó lény is, tehát egyéniség. És végül az ember társadalmi lény, vagyis cselekedetei és gondolatai csak a többi emberéhez viszonyítva, adott társadalmi viszonyok között értékelhetők. E különös "szentháromság" következménye mindaz az öröm és bánat, amely életünk során történik velünk és általunk.
Hiszen már csupán az életkorunk változásaiból adódóan is változik mindaz, amit őszintén gondolunk. Csak egyetlen példa: tizenévesen őszintén a pokolba kívánjuk az idősebbeket, mert elveszik tőlünk a helyet, és különben is gyöpagyúak és rugalmatlanok. Pár év múlva viszont az utódainkról vélekedünk úgy őszintén, hogy meggondolatlanok, neveletlenek és tapasztalatlanságuk ellenére követelőznek. Hát igen, a lét határozza meg a tudatot - hogy egy napjainkban nem túl gyakran idézett közhelyre utaljak.
Mindebből következik az első felismerés: az őszinteség szubjektív, s amikor őszinték vagyunk, nem mindig az igazat, hanem a magunk igazságát mondjuk.
Az őszinteség egyszersmind érdekérvényesítés is: a kisgyermek azért őszinte, mert úgy gondolja, hogy érzelmeinek azonnali kifejezésre juttatása az, amellyel eredményt érhet el, hiszen ha nem toporzékol, miből tudná meg a mama, hogy ő mit is akar?
Később azután rájövünk arra, hogy az őszinteség legtöbbször nem a legcélravezetőbb érdekérvényesítési eszköz. Körülbelül akkor jövünk rá erre, amikor azt tapasztaljuk, hogy a többiek nem mindig őszinték, és amikor az is kiderül, hogy a mesevilág csapda: éppen azok csaptak be, akikben megbíztunk, és akik azt mondták, hogy van Télapó. Csalódunk a világban, az emberekben, a szeretteinkben. Elgondolkodunk azon, hogy szeretnek-e minket, ha közben nem őszinték. És azon is, hogy mi vajon szeretjük-e őket, amikor már mi sem vagyunk őszinték?
Ettől kezdve - hangsúlyozom, hogy lényegében kezdettől kezdve - hol őszinték vagyunk, hol nem. S miközben tudjuk, hogy legtöbbször nem lehetünk őszinték, valójában akkor lennénk nyugodtak, ha mindig őszinték lehetnénk, és mások is azok lennének. E feszültség fő oka az a társadalmi elvárás, ami úgy szól, hogy legyél őszinte - valójában szolgáltasd ki magad a világnak -; és az a belső elvárás, hogy a külvilág legyen őszinte - valójában szolgáltassa ki magát neked.
E kettős kiszolgáltatottságnak azonban csak két esetben van létjogosultsága. Az egyik eset az, amikor a felek egymással kapcsolatos együttműködése harmonikus; ilyen pl. a nagy, mély, kölcsönös(!) szerelmek időszaka vagy egy nagyon szoros, a konkrét munkavégzésen túlmutató, baráti munkakapcsolat; a másik az, amikor az őszinteségnek nincs tétje. Erre volt példa az általam leírt minidráma, hiszen ebben mindkét fél mindvégig őszinte volt (bizony!), megérezvén azt, hogy a továbbiakban nem lesz egymáshoz közük. Minden más esetben az őszinteség káros is lehet. Vegyük hát sorra, miért?
1. Az őszinteség kényelmes és felelőtlen. Ha mindig őszinte vagyok, soha nem kell döntenem, teljes egészében rábízom magam a világra, hiszen a világ mindent tud rólam, oldja meg a problémáimat más.
2. Az őszinteség ön- és közveszélyes. Az önveszélyt már érintettük: aki őszinte, kiszolgáltatja magát. A közveszély ennél árnyaltabb: ha olyan esetekben vagyunk őszinték, amikor a tényleges társadalmi elvárás (nem a szavakban kimondott elvárás) az őszintétlenség, bizonytalanságot idézhetünk elő a környezetünkben, magán- és közkonfliktusokat idézhetünk elő. Ilyen lehet az, hogy ha egy halálos betegnek megmondjuk, hogy meg fog halni, és ez által esetleg továbbcsökkentjük gyógyulásának esélyeit; vagy ha az ellenséges csapatnak eláruljuk a saját csapatunk haditervét - a példák száma végtelen.
3. Az őszinteség kegyetlen és szemérmetlen. Ha mindig azt mondjuk, amit gondolunk, folyamatosan sértjük meg a külvilág, a másik emberi lény integritását, önállóságát. Mintegy ráerőszakoljuk magunkat a világra, aprópénzre váltjuk, elkurvítjuk a személyiségünket.
4. Az őszinteség unalmas. A társas kapcsolatok lényege, hogy senki sem akar a készbe beülni, hanem közösen akarja a másikkal felfedezni, felfedeztetni a világot, amely - s benne mi magunk - éppen e felfedezőút során válik színessé, izgalmassá, kívánatossá. Az "utazás", vagyis a sok együttlét, közös munka stb. során a beszélgetéseinkből, füllentéseinkből, rácsodálkozásainkból, gesztusainkból és főként a tetteinkből úgyis kiderül, hogy milyenek vagyunk: okosak és buták, szépek és rútak, kedvesek és gorombák, hősök és gyávák, szorgosak és lusták, önzők és nagylelkűek, komolyak és vidámak, megfontoltak és szertelenek, esendők és nagyszerűek, elutasítók és megértők, jóságosak és gonosz(kodó)ak, csábítók és csábíthatók, hűtlenkedők és hűségesek, hazugok és igazak, ördögök és angyalok. Mert ezek a még ennél is többféle, egymással ellentétes tulajdonságok is - különböző mértékben - mind bennünk vannak, s hogy énünk teljessége elvarázsolja-e a másikat, nem intézhető el néhány őszinteségi rohammal! Fordítva is igaz: vigyázzunk arra, hogy ne éljük bele minden további nélkül magunkat a lelki szemetesláda - jaj, milyen megható - szerepébe, mert előfordulhat, hogy a pillanatnyi kétségbeesésében önmagát ránk bízott lélek utóbb elszégyelli magát, és kerülni fog minket.
És mégis: AZ ŐSZINTESÉG SZÉP. A kölcsönös őszinteség iránti vágy ugyanis azt tükrözi, hogy a másik kihasználása, legyőzése, becsapása helyett egymás megbecsülésére akarjuk alapozni kapcsolatainkat. Ha tapintatosan, emberségesen, az együttműködés és a konfliktusok megoldásának érdekében vagyunk őszinték, akkor nagyon jól tudjuk ám érezni magunkat. Az őszinteség ebben az esetben nem meggondolatlan kitárulkozás, nem lelki sztriptíz az utcasarkon (vagy éppen az interneten), nem érzelmi zsarolás, hanem megfontolt, építő döntések sorozata, s ennél fogva szabadságigényünk kielégítésének egyik eszköze. Hiszen a szabadság is azt jelenti, hogy mindig döntenünk kell; hogy tudatában vagyunk annak, amit cselekszünk; hogy felmérjük következményeit a tetteinknek; hogy nem sodródunk parttalanul. Ha úgy alakítjuk életünket, hogy az őszinteség imént említett káros "mellékhatásai" nélkül gyakran és sok, sokféle emberi kapcsolatban lehetünk görcsölés nélkül őszinték, akkor egyre kevesebbszer leszünk magányosak, vagyis - egyszerűbben - boldogok leszünk. S végül is - őszintén - mi mást kívánhatnánk magunknak?
Vagy még őszintébben: Mi mást kívánhatnék magamnak?
