„Hogy az ember mennyit hazudik másnak,
elenyésző csekély ahhoz, mennyit hazudik önmagának”
(Hamvas Béla)
Aki önmagának hazudik, és tulajdon hazugságait hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot sem magában, sem maga körül. Így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha nem tisztel senkit, szeretni sem tud senkit, azért pedig hogy szeretet hiányában is elfogadja magát és szórakozzék, átengedi magát a szenvedélynek, durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik. „Aki önmagának hazudik, az tud a megsértődni a legkönnyebben.” A hazugság a rabok és urak vallása- míg az igazság a szabad ember istene.
Másoknak hazudni gyávaság, magunknak hazudni kétszeres gyávaság, másoknak igazat mondani bátorság, magunknak a szemébe mondani kétszeres bátorság. De csak az ez egyetlen egyenes út.
A hazugság vagy igazság oltárát magunkban emeljük, kultuszát mindenek előtt magunkban gyakoroljuk. Aki önmagának hazudik tartósan és lényegi kérdésekben az morális öngyilkosságot követ el, melyet gyakran követ fizikai öngyilkosság. Az önismeret az igazságot keresi az emberben, kérdés hogy az önmagunknak való hazudozás valamilyen felismert igazságtól való megrettenés, lustaság, kényelem szeretet, vagy gondolkodásbeli restség következménye.
Mindaddig büntetlenül hazudhat valaki önmagának, amíg először meg nem érinti a kétségbeesés lelki vihara. (csalódás, válás, betegség, majd alkoholba menekülés) Vigasztalni könnyebb, mint vigasztalást hallgatni. De legnehezebb önmagunk vigaszára szorulni. Ez utóbbi azonban nem csak kényszer lehet, hanem igazi vigasztalás forrása is. A saját világképünket és hitünket felépíteni hozzá, de még előbb áttörni önhazugságaink görcsös falát. Az önértékelés és az önkritika óvják meg az önbizalmat a lelki rozsdásodástól és az egyensúly elvesztésétől. Ha elalszik az önkritika, mint az értelem belső ellenőre, előbújnak a szörnyek, a hencegő öndicséret, az önmegvetés, a talaját vesztett önimádat, és kész a lelki szakadékba zuhanás. Csak a jól működő önkritika tartja távol tőlünk a hiúságot, amely a mások véleményébe áthelyezett önérzet, vagyis az ember nem olyanak szereti önmagát amilyen, hanem amilyennek mások látják.
Tovább a teljes cikkhez.
